A tavalyelőtti Balkán-túra és a tavalyi erdélyi csavargások után az idén – a változatosság kedvéért - újra nyugat felé vettük utunkat.

A szélrózsa minden irányából érkező Star-legénység Rédicsen találkozik, hogy újabb ötszázvalamennyi kilométert lerongyolva, Szlovéniát átszelve elfoglalja első szállását. Ez az ország a döglesztő hőség ellenére igen otthonos és vendégszerető hely benyomását kelti mindig, megérne egy hosszúhétvégés motorostúrát bármikor. Mivel szállásunktól alig pár kilométerre van, megnézzük a borovnicai technikai múzeumot. Tekintélyes és szépen felújított veteránautó-parkja van (és a szövőszékekről meg a cséplőgépekről is megtudhatsz mindent, amit pedig sose akartál...).

Szlovén szállásunk egy kis falusi panzió, a Mesec guesthouse, a motorok egy hatalmas pajtában dekkolhatnak, a kissé szétesett tulaj mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat , beleértve a welcome-drinkeket és falatokat (gyanús, hogy előbbiek élvezetétől ő se tartóztatta meg magát a nap folyamán.)

Második napunkon irány Itália, és itt végre kalandosabb tájakra érhet az utazó, olaszországi szállásunk a Comoi tótól egy köpésre, a hegyek között található. Innen ruccanunk át másnap Svájcba, hogy felkanyarogjunk a San Bernardino hágóra.

Az alpesi utak kiválóak, mintha a motorosok örömére (és nem hadiutakként) épült volna ez a rengeteg hegyi út, amelyek máshol járművel meg nem közelíthető magasságokba vezetnek. Nagyon szeretjük a Balkánt az életérzésért – de itt most kicsit luxizhatunk, nem kell teknősbékákat, szemétkupacokat és kátyúkat kerülgetni hegymenetben, nem ugornak elénk agg pásztorok és csíkos kiskecskék a hajtűkanyarban...Annak is megvan a varázsa - ez más.

Svájc pedig még ezen belül is külön minőséget képvisel: az út és a környező táj is annyira „tüchtig”, hogy féltem, ennyi rendezett szépség már fájni fog egy ilyen nonkonformista társaságnak: de nem. Beleszokik az ember!

A San Bernardino hágó a Dolomitokban abszolvált Stelvio-hoz képest jutalomjáték széles, szinte ruganyos hajtűkanyarjaival, a hegyi legelős, tehénkés, zordan sziklás hegyvidék látványa képeslapszerűen tökéletes.

Harmadik napunk a Comoi tó megkerülésével telik – ez is változatos terep, a tavat övező út hol a hegyek között, hol puccos villákból álló városkákon át kanyarog, a ciprusokkal és leanderekkel szegélyezett partokon – és túl sok alagútban... A végén a társaság kettészakad, a pancsolósabbak a (meglepően meleg) tóba, a kultúremberebbek az Orrido di Bellano megtekintésébe vetik magukat – ez egy varázslatos szépségű, függőhidakon körbejárható természetes hasadékrendszer, türkiz vízesésekkel.

Negyedik napon búcsút intünk Olaszországnak és a bánatos, süteményből álló reggeliknek, hogy egy újabb, hihetetlenül szép svájci szakaszt érintve visszacsorogjunk Ausztriába – ahol megkapjuk a kötelező özönvízszerű esőt is – az istenek kárpótlásul küldenek egy magyar pincért osztrák szállásunkra – mert a megfáradt motorosnak semmi se eshet jobban, mint egy nyeregben töltött esős nap után egy anyanyelvén rendelt láger.

Talán a legjobb ezen felül, amit Ausztria a motorosoknak kínál, a Grossglockner panorámaút – és aznap az időjárás is kedvez nekünk – egészen addig, míg fel nem érünk a csúcsra: ahol tejszerű köd gomolyog és 10 fok van. Sebaj, még egy ok, hogy visszatérjünk ide. Az alapján amit LÁTTUNK, érdemes lesz azért, amit nem.

Utolsó alpesi attrakciónk a Nockalmstrasse, ami nem sokkal marad el látványban a Grossglockner mögött – szállásunk olyan szerencsés helyen van, hogy a küszöbön átlépve gyakorlatilag az első hajtűkanyarba botlunk. Itt már senki sem siet (ki élvezetből, ki a fékfolyadék kényszerítő ereje miatt), kiélvezzük a látványt. Elkészülnek az utolsó csoportképeink, és innentől már csak a hazaút meg a szép emlékekben dagonyázás vár ránk – és remélhetőleg jövőre, a folytatás...