2022.07.04.-09. - Garda-tó és Dolomitok túra

1. fejezet: Bemelegítés (de nagyon)

R. köré 8 motorból, 14 főből álló csapat verbuválódik. Egy délnyugat-magyarországi csücsökben, Lentiben gyűlünk össze, hogy aztán Szlovénián át Észak-Olaszországnak vegyük az irányt – utunk egy részét a sztrádán tesszük meg , hogy egy nap alatt célba érjünk. Ez talán könnyítésnek tűnhet – nem az. Egy több száz kilométeres sík szakaszon pokoli hőség szakad ránk, a 130 kilométeres ellenszél ellenére úgy érezzük magunkat, mintha egy maximális hőfokra állított hajszárítót tolnának a képünkbe. Az izzadtság ilyenkor mit sem segít, a másodperc töredéke alatt elpárolog a bőrről a forró szélben, tehát semmiféle hűtőfunkciója nincs – ahogy a pihenőknél magunkba locsolt félliter vizek sem hatnak. Lehet, hogy a nyaralás fogalma a jövőben „otthon ülök a klimatizált koporsóban”-t takarja majd, és az elkövetkező években inkább tavaszolni és őszleni fogunk majd, hogy elüssük az időt az apokalipszisig?... Motoros szempontból nem járnánk rosszul. Más szempontokról itt inkább ne essen szó.
Említésre méltó jelenet erről az útszakaszról csak egy maradt meg: egy hűtőkamion, aminek a hátsó ajtószárnyait realisztikus, kétméteres Krisztus-fej díszíti. Elképzeltem, ahogy kettényílik, és kizuhan elénk fél tonna fagyasztott oldalas, mint egy bizarr és jéghideg áldás. Vágyrémálom a negyven fokban.
Szerencsére odautunk végső, hegyvidéki szakasza jóleső kanyarokkal kárpótol a hőgutáért, egyben ízelítőt ad az elkövetkezőkből : egy félig sziklafal oldalába vájt templom látványával kápráztat el a finisben.
Itália üdvözöl : térdmagasságban előz egy sárga Ferrari, mintha egy harsány CIAO!-t rikoltana felénk az ország.


2. fejezet: Garda-képtár

Olaszul az alagutat úgy nevezik: galleria. A Garda-tavat megkerülő csodálatos útvonal felső szakasza, ahol első napi túránkat kezdjük, valóban galériához hasonlatos, találó itt a név. Alagútba ki-becsusszanás, akárhányszor előbukkansz, eléd tesznek egy remekművű festményt. Minden egyes alkalommal, mikor kigurulsz a szabad ég alá, azt gondolod, már nem lehet szebb az eléd táruló látvány – nos, de, egyre szebb lesz. Vizuális multiorgazmus. Mintha egy többezer Csontváry-képből összeállított mozgóképet vetítenének eléd.
Az út egyre közelebb kanyarog a vízparthoz: látóhatárodat teljesen kitölti a kékség, amit a szörfözők fehér vitorás madárrajai, a paragliderek tarka selyem ejtőernyő-sarlói pettyeznek.
Ilyen érzés lehet a légynek belefulladni egy kehely azúrszínű curacao-likőrbe: csak issza, issza, már tökrészeg a gyönyörűségtől, de nem érdekli, ha beledöglik is, nem lehet abbahagyni. Vagy hasonló élmény lehet egy űrállomásról figyelni a Földet. Kékszemű szerelmes szemébe bámulni. Belezuhanni fejjel a Vénusz óceánjaiba. Sorolhatnám.
Mikor bakancsunk orra már szinte a vízfelszínt súrolja, az út hirtelen meredeken felkanyarodik a tavat szegélyező sziklafalra: csermelyekkel átszőtt, hidacskákkal összekötött szűk sziklaszurdokok közé vezet, a fejed fölé tonnás sziklatömbök csüngenek, nyakadat behúzva átsuhansz alattuk, hogy pár másodperccel később újra eléd tárja magát a mélykék tótükör, immár felülnézetből.
Nem látom, és mégis látom útitársaim arcát, sejtem a széles vigyorokat. Nem felejtem el soha.


3. fejezet: Stendhal

Van egy jelenség, Stendhal-szindróma a neve; az íróról nevezték el, aki akárhányszor belépett egy olasz templomba, agyérgörcsöt kapott a gyönyörűségtől, és úgy kellett kivonszolni, hogy a sok szépség nehogy kinyírja.
És ő még csak nem is ült motoron.
Gyanítom, fel kellett volna gumipókozni az ülésre, mert ötpercenkért elájul a látvány-túladagolástól. A mi utazásunk ugyan inkább a természeti, mint az ember alkotta szépségekre koncentrál, de ez a táj bőségesen tele van szórva mindennel, ami szemnek ingere – a motoron ülő ember pedig ezeket a benyomásokat olyan töménységben és változatosságban kapja, mint a kutya, ami kidugja a fejét az autóablakon, hogy szélben leffegő nyelvvel szívhassa magába az illatorgiát. Itt elsősorban az utas élményéről beszélek; a vezetőnek sokkal inkább kell összpontosítania a szeszélyes kanyarokra, amik nem kis erőfeszítést kívánnak, de annál nagyobb adrenalinlöketet adnak (főleg, ha olyan, egyáltalán nem épp szerpentinekre tervezett országúti cirkálót vezet az ember, mint A. meg R. Ez kicsit olyan, mint goth stílusú lakkcsizmában hegyet mászni. Nem praktikus, de nagyon menő. Főleg, ha nem zuhansz le.) Harmadik napunk ugyanis a Dolomitok hágóinak bejárásával telik, ezek már ismerősek három évvel ezelőttről, és mégsem, hiszen mindegyik annyira más. Mintha egy terepasztal lenne a vidék, amit egy motoros-figurákat igen kedvelő makettező állított össze, direkt a mi örömünkre.


4. fejezet: Flóra

Azok a növények, amiket odahaza cserépben dédelgetünk, télre becibálunk a verandára, meg kartonokkal körbecsomagoljuk, ki ne fagyjanak, itt úgy nőnek, mint a gyom. Hortenzia-sövények szegélyezik az utat. Leander-fasorok a tópartot. Tölgyfányi rododendron árnyékában hűsölve fagyizunk. A sziklafalról kaktuszerdő lóg le. Girbegurba olajfák rázzák kócos, ezüstös leveleiket. Narancsfák zsonglőrködnek sárga labdacsokkal. Láttam egy balkont, amit gyakorlatilag egy citromfa köré építettek fel. A fákon kabócák tanyáznak, amik errefelé nem ciripelnek, hanem láncfűrészelnek, valószínűleg tízezres csoportokban; még konvojunkat is túlüvöltik, pedig az sem halk.
A ciprusok kicsit a mi tujáinkra emlékeztetnek, de sokkal-sokkal magasabbra nyúlnak és arisztokratikusan karcsúak (a tuják olyan tahó ciprusok). Nem csoda, hogy Van Gogh úgy szerette őket: mint az orgonasípok, zöld lángoszlopok; izgalmas függőlegeseikkel tagolják a látványt.
A hegyekbe felkapaszkodva pedig a szálas fenyőktől a sziklákba csimpaszkodó törpefenyőkön és virággal pettyezett réteken át kapaszkodunk fel a csupasz sziklafalakig. A dolomitoszlopok olyanok, mint az öreg emberek, akikről már lefoszlott minden tetszetős hívság, csak a lényeg maradt - csontok, inak. Szállásunk ablakán is egy ilyen hegycsúcs-apó néz be, sokat figyelem pihenés közben: néha felhőkbe , vagy párába burkolózik, vagy rózsaszín lesz, sárga, majd szürke, napszak szerint, de percről percre is változik – pedig több millió éve áll ott, emberi szemnek látszólag moccanatlanul.
A hegyi utak kiválóak, nem csak a motorosokat, a túrázókat, a puncimágnes sportautóval közlekedő aranyifjakat és a bicikliseket is vonzzák (utóbbiakról már írtam előző alkalommal, ők a nyaralástól-kalandig húzódó tengelyről lelógnak és a mazochista-emberfeletti kategóriába sorolhatók: láttam egy féllábú biciliklist a nyaktörő lejtőn felfelé teperni; egyik lába félcombtól hiányzott, a csonk a vázhoz volt erősítve. Ha valamiért egyszer fel akarnám adni, majd eszembe jut ez az ember.)
Nem is írok erről többet. A szavak hazudnak, pláne leírva; a képek se mutatnak sokat az igazságból, de egy fokkal alkalmasabbak egy táj bemutatására, mint valami ömlengő leírás, amiben olyan elcsépelt kifejezések szerepelnek, hogy: lenyűgöző látkép, földi paradicsomkert satöbbi.


5. fejezet: Hála

Estéink pizza, könnyű frizzante mellett, és beszélgetés között telnek. Sokat röhögünk, főleg a nap történésein, ezek nem publikusak. Emlékeztetőül a beavatottaknak, címszavakban, lehetnének krimicímek is: „az ember, aki eleszi az óvodások elől a pirítóst. Miért üres az utasülésem? Jegesmedvék a kikötőben. Cselédszoba, csokibabákkal. Miki és a kettétépett lepedő” – kéretik kiegészíteni, hirtelen ennyi ugrott be.
Hatalmas ajándék ez az egész, egy kemény év után, és ki tudja, milyen kemény évek előtt. Nem is reméltem ilyesmit. Köszönet a Jóistennek, ha létezik (létezzen!), R-nek, az agytrösztünknek, aki szervezkedett és tűrte (bár morgolódva), hogy állandóan infóért nyaggatjuk, Alíznak, hogy vigyáz rám (nélküle még mindig ott ülnék a hegyen), férjemnek, hogy viszi a seggemet, ahová csak akarom; útitársaimnak, hogy állandóan vidámságra hajlik a kedvük, történjen bármi. Otthonmaradt családtagjaimnak, akik vigyáztak egymásra, fiamnak, aki meg a házra (csak négy virág száradt ki).
Köszönet Szent Kristófnak – vele nem sokkal az utunk előtt találkoztam, egy Hieronymus Bosch kiállításon, festmény képében. Ő az utazók védőszentje. Nagyon szeretett volna valami jót tenni, ezért – mivel drabális termetű volt - a mély víztől parázó zarándokokat a hátán cipelte át egy zúgó folyón. Minket is a vállára vett és épségben hazahozott, köszönöm, Kristóf, nagyon megszerettelek, maradjunk ezután is jóba’, jövök egy szentelt gyertyával.


6. fejezet: Zarándokok

Az ember, ha útra kel, többféleképpen teheti: van egy tengely, ami a nyaralástól az utazáson át a zarándoklatig vezet. Nyaralni az szeret, aki totális kikapcsolódásra vágyik – befizet egy útra, viszik-hozzák, etetik-itatják, ízek-imák-szerelmek tálcán, közte lábat lógat. Érthető ez is, a mai rohanásban.
Aki utazik, az felfedez. Az utazó nem turista, ki/meglógna kicsit a sorból, a komfortzónájából, cserébe fáradozni, eltévedni is hajlandó. Ebben a fáradozásban akár az extrémig is elmennek egyesek, nekik belefér a Szaharában dűnéket ugrálni át quaddal, vagy az ujjukon csimpaszkodni egy sziklafalon, napi három energiapasztilla ellátmánnyal.
A nyaralásból hűtőmágnest hozol, az utazásból emlékeket, a zarándoklatból egy kicsit más önmagadat – valamit otthagysz, valami elhozol cserébe.
Mi valahol az arany középben helyezkedünk el: a motorost szél fújja, bőrig ázik, szétégeti a nap, egy idő után a segge, mindene is megfájdul, többnyire utálja a közlekedés többi résztvevője, ez az egész móka nem is veszélytelen – cserébe övé a szabad láthatár, egy, csak a repüléshez fogható mozgás érzete, bár a pályája félig-meddig kötött (hacsak nem a fentebb említett, szaharai fajta). Nagyon különbözőek, de kissé mind őrült, aki ilyet vállal, nem csoda, hogy üdvözlik egymást, ha összefutnak. Örülök, hogy velük tarthatok.
Azt hiszem, jófajta zarándoklat volt ez a miénk– én legalábbis úgy érzem, aprófát lehet hasogatni a hátamon, mióta hazaértem. Aztán lehet, hogy holnapra elmúlik...de nem nyomtalanul.
Hát akkor üdvözlet, bolondok, viszlát az úton!

VÉGE

Leltár:

Útitársak: 14
Robi, Alíz, Sanci, Éva, Gyugyu, Angéla, Hínár, Andi, Adrián, Heni, Miki, Bob, Noki és jómagam.
Motor: 8
Kilométer: kb. 2450
Kanyar: számtalan
Pizza: toxikus mennyiségben
Hiányérzet: csak egy dugóhúzó
Fékolaj: annyi neki
Tériszony: heveny
Eufória: maximális.

-vica-

Jövőképünk

"Hosszútávú célunk: Életre Szóló Tagok Toborzása. Kiérdemeljük tagjaink hűségét. Odafigyelünk rájuk, kitaláljuk mire van szükségük, és azon dolgozunk, hogy értéket teremtsünk számukra.
Megbízhatóságunkról, rugalmasságunkról és fogékonyságunkról szeretnénk ismertek lenni, hiszen ezek velejárója a gyarapodás, a magas életkor elérése és az elégedettség. Tagjainkat a bizalom, együttműködés és kölcsönös tisztelet légkörében szeretnénk megerősíteni."